Egyedül vagyok. Nagyon.
Elhagyott az összes hadnagyom.
Védem a dombot, a lombot, az árkot,
tulajdonképpen a világot,
és hogyha a tereim köré mért sötétbe kinézek,
rettegek, akár az osonó pirézek
őzike-nyomában, némán, a határon.
Nem vagyok eléggé elég e világon.
Kimegyek, jelentek, jelentenek.
Nem vagyok senkise szerintetek.
De egyszer majd, remélem, végre már megértem,
hogy bújt el annyi sok kvantum a miértben,
miképpen lehet, hogy egyszerre annyi sok
végtelen módon van meghatni annyi ok
szomszédodat a lehetnyi térben.
Hogy lehet, hogy egyszerre végülis elérjem,
amiért ki kell hogy menjen a semmi a térre.
mert
teret kell teremts, ha nincsen még tér se.
Székesfehérvár, 2018-04-22-csatay
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.