Hogyha egymás nélkül nem élhetünk:
keverjük össze az életünk,
kavarjuk keményre, napra nap,
s ott, ahol legvégül hagytalak,
legyen most nyár is és mi közben
olvadjunk össze, s ha megint nem
sikerül eléggé pont olyan
szépen vagy legalább hangosan,
de legfőképp igazán mondanom:
ím, eltűnök én is majd, mint a nyom
pont abban a hóban vagy mint a hang
abban jéghideg égben vagy mint harang
zúgása mélyében abban a világban
amelyben, miért hogy szeretlek, kiváltam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.