Mikor a szemedet lezárod,
tekintek Reád, amint a Lázárod,
hallak, mint Mózes a csikorgást,
nézlek, mint orom a vitorlást,
odalent mélyen és magasan is fent.
Tudlak, mint Ádám az Istent.
S míg nézlek, mint őzbak a lámpába,
nem tudom, esetleg láttál ma
engem, vagy lehet, hogy szeretnél
engemet látni, vagy tudod, hogy te lettél
illanó rianó emléke magamnak.
Maradó részeim, márhogyha ha vannak.
Értelmes része a szerelemnek.
Csapkodó szárnya a végtelennek.
A sohasem elkészült kepemnek keretnek.
Hogy sohasem szerettél, pedig én szeretlek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.