Nézem, ahogy még egyszer felmosol,
arcodon megszokott félmosoly,
és tudom, hogy ennek majd vége lesz;
s miközben titokban félre tesz
ebből a szomorú tavaszból pár zöldet
a napfény, szeretném karomba fogni a Földet.
Együtt lépdelnénk végig, a Föld és én,
és valahol mélyen, a legvégén
a sötétség meg csak úgy követne.
De nem lehet, mert akkor lehetne.
És abból, hogy nincsen, én jól tudom,
hogy addig van rendben, míg én fogom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.