Nincsen már isten és nincs haza
üldögélünk csak rossz laza
gombjainkhoz a kabátot kötve
várva hogy mikor lesz végre már örökre
de szakad szét minden és nincs hova
visszavarrni mert ostoba
tavalyról megmaradt cérna csak
gondolatunk és gondra csap
vissza és ha kibomlik végre ma újra a tér,
szalad is vissza ha messzire ér
és okádunk, újra, a tengeren
luxushajókon vagy tenderen
megtűrve, zenélve, másoknak ágyakat vetve.
Vagy összekucorodva a hidegbe
koszos aluljárókban, egyedül.
Nem messze bácsika hegedül,
adjanak pénzet az árvának, mondja.
És nem tudom, hogyan, de hogyha
megállnék percre is, meglehet,
megenne nyomora engemet,
kis hagymával feltenne poklába üstbe
és ott élnék ott hálnék ráfűzve füstre
mit magam után csak én hagyok,
hol én könyoklök, hol hallgatok
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.