Kezemben a szorításom
úgy elillan, mint a pára,
mit kiraktam, várva várom,
mikor dől le végre vára
kő a kővel összeérve
ízzé-porrá morzsolódva
útjaimba visszatörve
útra kelne hullna porba
ki se hajtó magot hintek,
süket kőnek érzem magam,
mint egy város, amelyiknek
sokszázezer utcája nincs
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.