Ahogyan most ülök, nézem a világon
hogy tapad meg a fény, hogy ül meg a fákon
sorban az ágakon bújva a gondolat:
nem is akarnék én máma túl sokat,
szeretném csak, hogy a hősöket
szeressék mindig és ne ez a töksüket
idő döntse el róluk és ne ez a tökbuta
világ mondja meg mindig, amíg fut a
semmilyen szarból a semmibe,
hogy ki legyen szikla és mennyire
lenézek végül most innen e tájra,
és látom, hogy neki is minthogyha fájna,
hogy nem elég szép vagy hogy nem örök,
s hogy nincsen már vége mint a körök
végére rajzolva végtelennek;
és lám, mint a kismacskát, engem is szeretnek,
s elhiszem, hogy lehetne énnálam szebbet
képzelni apát egy kisgyereknek,
és azt hiszem, hogy amint kék szemébe hányom
a képemet kinevet fiam a lányom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.